Hegel soha ki nem adott, tintapacáktól és rászáradt tükörtojástól alig olvasható kusza kéziratában az alábbiak találhatók 1828. február 5-i dátummal:
„5. Februar, 1828, Donnerstag
Frau Margarethe, a házvezetőnőm, különöseket tud kérdezni. Fertelmesen korlátolt nőszemély! Tessék, ma is mit kérdezett? (...Tényleg, mit is kérdezett?...) ... ja igen, azt kérdezte, hogy a Holdon is laknak-e emberek. Épp egy fontos és de facto lenyűgöző eszmefuttatásomban zavart meg, holott már majdnem megtaláltam, hogy min kezdtem gondolkodni. Vajon honnan vehet ilyen kérdéseket? Nekem gyanús, hogy a füvesembertől, akivel tegnap is kint suttogott az udvaron! Hogy fér ilyesmi a szűk koponyájába... méghogy a Holdon is laknak-e emberek...
Ezt a kérdést már siheder legényke koromban meghánytam-vetettem magamban, amikor Augsburgban teozófus-hallgató voltam (akármit is jelentsen ez a szó). Rögtön sejtettem, hogy itt valami nem stimmel. Hát hogyan is lakhatnak emberek a Holdon? Égbekiáltó fertelmes butaság ez, és ezt mindjárt be is bizonyítom empirikusan és pozitivisztikus alapon, valamint ha ez nem elég, akkor de facto is alátámasztom. Vegyük csak példának városunk dicső templomának a tornyát. Igen, a Sankt Jakobskirche tornyát, amelyre a könyvtárszobából rálátok... Nem mintha sokat néznék ki az ablakon. Ha jól belegondolok, az ablak ki sem volt nyitva 1809 óta, amikor is Frau Margarethe éppen szellőztetett, és a hirtelen léghuzam szétfújta az „Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften” jegyzeteit, amelyen akkor már de facto 6 éve dolgoztam. Összevissza röpültek a lapjaim! És ez a fertelmes perszóna csak úgy találomra felszedegette a lapokat, és az egész kupacot visszarakta az íróasztalomra.
Én ezalatt éppen az árnyékszéken senyvedtem, fertelmes rosszullétem volt az előző esti ürühústól. Minden ördögök öregapja, Belzebub csikarta a hasamat személyesen. Amikor a kiállt kínoktól elgyengülve visszavánszorogtam a könyvtárszobámba, és beleolvastam a jegyzeteimbe, mintha villám sújtott volna le. Hirtelen teljesen összeállt a kép! Az egész elméletem még soha nem volt ilyen világos. Most először értettem meg jómagam is! „Ach ja, ragyogó elme vagyok!” - gondoltam.
Frau Margarethe éppen ekkor jött vissza a portörlővel, és azt mondta: „Herr Professor, szétfú’ta a szél a’ irományait, de én összeszedtem, majdnem úgy ahogy voltak.” Ekkor láttam meg, hogy a legelső jegyzetlap alján a 617-es oldalszám éktelenkedik. Remegő kézzel lapoztam egyet, csak hogy porig sújtva lássam, hogy a következő lap a 84-es, ezt pedig, még nagyobb megdöbbenésemre, a 352-es lap követte. Én prez... precz... preci... pedáns ember vagyok, én mindig pontosan tudom, hogy minek hol a helye! Erről az előnyös tulajdonságomról egyébként fel is állítottam egy pozitivisztikus axiómát, amelyet most ide is másolok... ein Moment... (hol is lehet?...) (...felettébb különös...) ...ach nein, egyszóval most NINCS IDŐ ilyen másolgatásokra! Lényeg, hogy az „Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften” aznap, 1809-ben, az Utolsó Szellőztetés napján, hála fáradságot nem ismerő, sokéves megfeszített rendszerező és elmélkedő munkámnak, váratlanul logikailag és de facto is összeállt! És keresve sem találhattam volna ideálisabb kezdősorokat a művemhez, mint amit a 617-es oldalon varázslatos előrelátással váratlanul megtaláltam: „szubjektíve tehát ez szembemegy az objektivitással”.
Hol is tartottam? Megvan, a Sankt Jakobskirche tornya! Erre építem most fel a Hold lakhatóságát empirikusan is cáfoló elméletemet. Hát hogyan is lakhatnak emberek a Holdon amikor a Hold mindig kisebb, sőt de jure legtöbbször sokkal kisebb, mint a Sankt Jakobskirche toronycsúcsa, amelyre a könyvtárszobából rálátok!! És a Sankt Jakobskirche tornyában, fent a toronyszobában, csak Balthasar lakik, a hibbant harangozó. Meg Balthasar lánya, a jól megtermett Susanne. De Frau Margarethe váltig állítja, hogy Susanne nem is a lánya, hanem Balthasar vadházasságban él ezzel a fehércseléddel.
És hát könyörgök, ha a Sankt Jakobskirche tornyában csak Balthasar lakik, a hibbant harangozó, aki alig magasabb másfél méternél, akkor az ennél jóval kisebb Holdon mindössze egy nyolcvan centis ember férne el!! Ilyen kis embert pedig csak a kaiserslautern-i cirkuszban láttam 1799-ben. Úgy hívták, hogy Sven, a Táncoló Törpe. De ő egész biztosan nem lakik a Holdban, mert Frau Margarethe látta, hogy előadás után Svent a cirkuszsátor hátsó fertályánál bezárják a majomketrecbe, és a csimpánzok azonnal püfölni kezdték. Volt egy Sven feliratú bádogedény is a ketrecben, Frau Margarethe saját szemével látta! Így hát empirikusan kiindulhatunk abból, hogy Sven a ketrecben lakik, azaz de facto nem a Holdon. Így hát a Holdon nem lakhat senki! Fényes lángelme vagyok! Csak az a baj, hogy fertelmesen fáj a halántékom...
Várjunk csak, de mi a helyzet Balthasar, a hibbant harangozó lányával? Kérem, ez új megvilágításba helyezi a kérdést! Hiszen Sven-nek, a Táncoló Törpének is lehet szubjektíve egy lánya, és ez a fiktív lánygyermek, ha tényleg objektíve létezik, feltehetően nincs több ötven centinél, így hát lakhat a Holdon is! Elvégre gyakran maga Balthasar is szuszogva leereszkedik a Sankt Jakobskirche tornyából! Balthasar általában (de jure mindig) nyílegyenesen az Arany Postakocsiról elnevezett fogadó felé veszi az útját, ahonnan jóval később jön vissza, és már korántsem nyílegyenesen. Sőt, Frau Margarethe egyszer, amikor piacnapon ürühúsért ment, saját szemével látta Balthasart az árokparton aludni! És... és ilyen alkalmakkor a hájas Susanne lakik egyedül a toronyban! Íme hát a nagyszerű, valamint fényesen és empirikusan bizonyított elméletem, ó utókor: a Holdon vagy nem lakik senki, vagy Sven, a Táncoló Törpe lánya lakik ott, de facto Sven távollétében, aki a fertelmes majomketrecben senyved. Elmém olyan mécs, amely bevilágítja az emberiség sötétjét! Csak ne hasogatna úgy a homlokom...
De csitt, csoszogást hallok... csak nem Frau Margarethe jön be a vacsorámmal? Tegyük fel, hogy Frau Margarethe fog mindjárt bejönni. Empirikusan ez az elméletem egyszerűen bizonyítható: az elmúlt 33 évben... (egy pillanat, itt van a jegyzeteim között valahol...) (...ach so! megvan!)... az elmúlt 33 évben a könyvtárszobám ajtaja 60225-ször nyílt ki. És ebből 60222-szer Frau Margarethe jött be rajta! Így tehát pozitivisztikusan Frau Margarethe megjelenése valószínűsíthető ezúttal is. Már nyílik is az ajtó... és ez Frau Margarethe! Íme, a tudomány csodája, fényes elmém diadala!! Azt is megkockáztatom..."
(... itt a kusza jegyzetlapon egy hosszú átlós vonal teszi olvashatatlanná a következő szakaszokat)
"... facto, Frau Margarethe úgy látszik, már kiment a könyvtárszobámból. Vacsorát hozott. Ma ürühús volt. Miután megetetett, megint AZT csinálta velem. Mein Gott, borzasztó az élet... nagyon súlyos beteg lehetek. Gyakran vannak görcseim. Ez valami elipep... epiple... epilep... hidegrázással kapcsolatos fertelmes nyavalya lehet. Mindig ugyanúgy kezdődik! Frau Margarethe belém diktálja a fél adag ürühúst, majd azt mondja búgó hangon: „Herr Professor, eljött a’ ideje a lefekvésnek.” Ilyenkor én általában még a jegyzeteimet szeretném rendezgetni, de Frau Margarethe ellentmondást nem tűrő hangon azt mondja: "Ne legyen már o’an tartózkodó velem, Herr Professor.” Vagy néha ezt: „No most már té’lleg ideje a’ ágyba bújásnak.”
Ilyenkor kezdődnek mindig a fertelmes kínjaim. A bárdolatlan némber jéghideg kezeivel hozzám ér, és leveszi rólam a háziköntösömet. Én rúgkapálok, de Frau Margarethe vasmarokkal szorítja a csuklóimat, majd orvul gáncsot vet nekem... Mindketten az ágyra zuhanunk... nem, egyszerűen képtelen vagyok beszélni róla! Túl szörnyű...!
...Ma este rendkívül sokáig tartottak a gyötrelmeim. Utána csak aléltan feküdtem... lázálmokat is láttam. A Holdról álmodtam, és arról, hogy furcsa, maszkos emberek száguldanak a titokzatos égitest felé, különös, szivar alakú, csillogó hajóban, amelynek aljáról lángnyelv csap ki...”
Hegel látomásokkal teli lázálmának története hamarosan folytatódik. Stay tuned, be addicted!
