Felmerülhet a kérdés sokakban, hogy miért irtózott Hegel a házvezetőnője közeledésétől? A felületes szemlélő több mint elegendő magyarázatot talált volna erre már pusztán Frau Margarethe külsejéből kiindulva is, amely annyira riasztó volt, hogy a látvány a kifejlett elefántbikát is megugrasztotta volna, feltéve, ha a XIX. század elején lettek volna szabadon kóborló elefántbikák Nürnberg környékén. De nem voltak. Vagy talán azért nem voltak, mert Frau Margarethe megugrasztotta őket? Ez figyelemreméltó lehetőség, és Hegel bizonyára 2-300 oldalban tárgyalta volna ezt a kérdést, mondjuk "A kauzalitás problémakörének rövid kifejtése a Nürnberg környékéről empirikusan hiányzó elefántbikák kérdésében, valamint de facto nem létezésük összefüggése a fiktív megugrásukkal" címmel. Hegel előszeretettel használta a "rövid" jelzőt, ha az aktuális tanulmányát sikerült 500 oldal alatt tartania. Hozzáteszem, hogy nem sokszor sikerült.
Egyszóval Frau Margarethe látványa szörnyűbb volt, mint egy vasúti szerencsétlenség. Borzalmasabb volt, mint Sven, a Táncoló Törpe élete a majomketrecben. Rettenetesebb volt, mint Karl Eugen hercegnek, Württemberg uralkodójának a fájdalma, amikor részeg kocsisa a vasalt kerekű, hatlovas hintóval épp az uralkodó bal nagylábujján állt meg, és a herceg velőtrázó ordítása ellenére békésen elaludt a bakon.
Mit lehet elmondani még Frau Margarethe ocsmányságáról? Ha a fenti sorok még nem győztek meg erről, kedves Olvasó, akkor hadd fogalmazzak így: Frau Margarethe leírhatatlanul, felülmúlhatatlanul, kibírhatatlanul és kimondhatatlanul csúnya volt. Olyannyira, hogy amikor megszületett egy elátkozott és zivataros napon, sok évvel történetünk előtt, egy Bergisch Gladbach környéki pajtában, és a bábaasszony bevált mozdulatokkal pólyába tekerte, majd a kis Margarethe arcába tekintett, akkor azonnal holtan esett össze. Esése közben a poronty kiperdült élettelen kezei közül, és a szintén a pajtában álldogáló, békésen kérődző tehén elé gurult.
Bertha (így hívták a tehenet, bár ő maga erről mit sem tudott) egész addig a napig úgy vélte, hogy élete nem is lehetne szebb ennél. Reggelente Frau Margarethe anyja egy háromlábú széket tett mögé, és kíméletesen megfejte. Utána egész nap a legelőn álldogált, és farkával kedélyesen hessegette el a bögölyöket, amelyek Bergisch Gladbach környékén amúgy sem csípnek annyira, mint például odébb, a Bad Homburg körüli lankákon. (Ezt Bertha egy másik tehéntől tudta, aki Bad Homburgban élt, majd később Frau Margarethe apja vette meg 79 pfennigért a Szent Lőrinc napi vásáron, 1741-ben. De ennek a másik tehénnek semmi köze a történetünkhöz, hiszen már Frau Margarethe születése előtt négy évvel levágták.) Így hát Bertha egészen eddig az elátkozott napig boldog és eseménytelen tehénéletet élt, amelybe korábban mindössze két dolog hozott izgalmat: pár évvel korábban egy bögöly repült a bal fülébe, és 17 percig bent zümmögött. Bertha ezt nagyon helytelenítette, és egy többtételes, igen hangos tehén-szimfóniát rögtönzött a mezőn. A másik felkavaró esemény Hans, a bika látogatása volt a pajtában. Hans már régóta kiszemelte magának Berthát, de esténként legnagyobb bánatára mindig a legelő szélén álló nyírfához kötötték, így a szabad mozgásban korlátozva volt. De egyszer a tehenészfiú ezt elmulasztotta megtenni, és Hans teleholdkor megjelent a pajtában, ahol Bertha éppen arról álmodott, hogy kint áll a legelőn, és egy különösen zamatos fűcsomóba harap bele. (Igen, a tehénálmokhoz nem kell álomfejtő könyv.) Bertha legnagyobb balszerencséjére farral előre volt bekötve a pajtában, így Hansnak nem kellett udvarlásra, virágcsokrokra, vacsorákra és tartalmatlan beszélgetésre pazarolnia az idejét. Bertha ezt az éjszakát még a böglyös kalandnál is sokkal élesebben őrizte emlékezetében (holott Hans látogatása nem tartott 17 percig).
De a fenti két esemény óta már több év telt el, amikor a történetünk eljutott addig a vészterhes pillanatig, amelyben Frau Margarethe anyjára rájöttek a szülési fájdalmak a pajtában. A család már sok éve ebben a pajtában vegetált, hiszen Frau Margarethe apja állástalan hóhér volt. A pajta belső falát a bárdolatlan bakó szakmai karrierjének legdicsőbb pillanataira emlékeztető relikviák díszítették: egy őrgróf feje, akit házasságszédelgés miatt nyakaztak le, egy asszony feje, aki tyúkot lopott a Szent Lőrinc napi vásáron, és egy részeg kocsis feje, aki mindörökre megtanulta (bár ez a 'mindörökre' számára már csak két napot jelentett), hogy Karl Eugen herceg fájdalomküszöbe igen alacsony.
Mivel Frau Margarethe anyja hibbant volt, ezért neki még korlátozottabbak voltak az elhelyezkedési lehetőségei. Végül jobb híján a bergisch gladbach-i füvesember alkalmazta próbaidőre, bogyógyűjtögetőnek. Ezt az állását a zavarodott némber még aznap este elvesztette, mivel egész nap egyetlen szem bogyót sem gyűjtött, ráadásul hisztérikus nevetgélésével az idegeire ment a többi bogyógyűjtögetőnek is. Így hát a születendő Frau Margarethe felcseperedvén egyértelműen elsőgenerációs értelmiséginek számított, feltéve persze, hogy a Hegel könyvtárszobájában való söprögetés, az ürühús beszerzése, a tükörtojás megsütése, és a piacon való pletykálkodás értelmiségi munkának számít. (Frau Margarethe szerint igen.)
De ne csak rosszat mondjunk Frau Margarethe családjáról! Nagyon összetartó família volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Frau Margarethe apja, a kényszernyugdíjazott hóhér, a saját húgát vette el feleségül, a dilinyós ex-bogyógyűjtögetőt, aki már eleve sült bolondnak született, de a szakmai önéletrajzán található sokéves lyuk okozta érzelmi trauma hatására csak felejtett, és hisztérikus nevetgélés helyett már csak torokhangú morgásokkal kommunikált a külvilággal. Frau Margarethe apja valóban családszerető volt. Éppen ezért nagy súlyt helyezett arra is, hogy a háromtagú család (azaz ő maga, azonkívül a hibbant felesége, aki hasában Frau Margarethe-t hordozta, valamint a pajta végében kérődző Bertha) egyik tagja se érezhesse, hogy kevesebb szeretetet kap a többieknél. Így egyik éjjel, amikor Frau Margarethe anyja nem érkezett haza (gyakran elcsavargott, és ilyenkor a bergisch gladbach-i füvesember sokkal kevesebb bogyóval kellett hogy beérje), akkor a garatra már alaposan felöntött hóhér az alvó Berthát környékezte meg (aki éppen arról álmodott, hogy kint áll a legelőn, és egy különösen zamatos fűcsomóba harap bele). Bertha nem ébredt fel az eseményekre, és ez először kínos érzéseket keltett Frau Margarethe apjában a saját férfiúi képességeivel kapcsolatban, de aztán a hóhérok jellegzetes legyintő kézmozdulatával kísérve (ugyanazzal, amellyel annak idején vajpuhán szelte le az elítélt fejét) úgy döntött, hogy bár látszólag Bertha nem élvezte eléggé az aktust, de ennek ellenére továbbra is tartja magát a legénykori alapelvéhez, miszerint "amíg nem mondják azt, hogy nem voltam jó, addig jó voltam"! És mivel egész életében csak saját feleségével, valamint Berthával került közeli kapcsolatba (nem számítva egy fülledt, ám mégis játékos negyedórát az egyik lefejezett hullával, de azt nem szabad komolyan vennünk, hiszen akkor nagyon részeg volt), ezért Frau Margarethe apja élete végéig meg volt győződve róla, hogy ő a legügyesebb és legrafináltabb szerető az egész környéken, hiszen tény és való: sem az álmában is jámboran kérődző Bertha, sem a születésétől néma húga (és egyben felesége) nem mondott soha semmi rosszat a férfiúi kvalitásairól.
A Frau Margarethe családjával kapcsolatos részletes, ám szükségszerű kitérőt követően (amelyet egyébként Hegel nevetségesen rövidnek nevezett volna) nehéz szívvel kell beszámolnom arról, hogy mi történt akkor, amikor a pólyába bugyolált Frau Margarethe a bábaasszony élettelen kezéből Bertha, a tehén elé gurult. Bertha, akit a sors ezidáig talán túlságosan is elkényeztetett a stresszmentes életvitellel (bár Hans látogatása néha még eszébe jutott, ha a nyírfához kikötött, bosszúsan fújtató és a kötelét rángató izmos bikára vetődött a pillantása legelés közben), érdeklődve nézett le a piszkosfehér rongycsomóból kibomló csecsemőre. Szelíd tehénszemei egy pillanat leforgása alatt vérbe borultak. A tehénbőgés olyan erejű volt, hogy a pajta teteje több helyen beomlott. Bertha soha nem hallott dallamokat bőgött páni rémületében. (Több neves kutató váltig állítja, hogy az ifjú Beethoven, aki gyakran túrázott a közelben, innen vehette a c-moll (Sors) szimfónia bevezető taktusát.) A tehén teljes erőből megrántotta a kötelet, amellyel a pajta közepén álló fagerendához volt kötve. Az egészben az a legszomorúbb, hogy ez a fagerenda nem csupán Bertha biztonságos rögzítésére szolgált, hanem ez tartotta a pajta tetőszerkezetét is. A múlt idő használata itt nem véletlen, kedves Olvasó. Ha egy félelemtől megtízszereződött erejű tehén kirántja a tartóoszlopot, akkor nem várhatjuk el még a legjobb tetőszerkezettől sem, hogy csak úgy passzióból a levegőben maradjon. Ezúttal sem kellett újraírni a statikai tankönyveket. Az "összeomlott" szó még csak erőtlen próbálkozás annak leírásához, hogy mi történt a pajtával. Szerencsétlenség a szerencsétlenségben, hogy a pólyából kicsavarodott Frau Margarethe nyílegyenesen kigurult a nyitott ajtón, így ő volt az egyetlen, akit nem temettek maga alá a pajta nyírfagerendái. Az idillikus családi élet ezen a napon ért véget Bertha, valamint Frau Margarethe anyja és apja (aki egyben Frau Margarethe nagybátyja is lett volna) számára.
A csecsemő ezután a pajta romjai előtt gőgicsélve még számos halálos áldozatot és súlyos sérültet követelt (Karl Eugen herceg új kocsisa is miatta fordult bele az árokba), mígnem egy vak öregasszony meghallotta a gyermeksírást, és felnyalábolta Frau Margarethe-t. A lelencházba beszállított kisbaba még sok kalandon esett át aznap (sosem fordult még elő korábban, hogy a bergisch gladbach-i lelencházba egyetlen nap leforgása alatt háromszor kellett volna a halottkémet odahívni), de a lényeg az, hogy Frau Margarethe végül is felcseperedett. A vakok intézete örömmel vállalta a lelencház igazgatója kérésére a "lelencházunkban helyhiány miatt legnagyobb sajnálatunkra nem elhelyezhető bájos kisbaba" neveltetését.
Azt hiszem, most már magad is könnyen beláthatod, kedves Olvasó, hogy Frau Margarethe borzalmasan csúnya volt.
