De nem csak Frau Margarethe rettenetes csúnyasága okozta, hogy Hegel irtózott házvezetőnőjétől. Kevesen tudnak arról a borzalmas esetről, amely még Hegel fiatalkorában történt, amikor szobatudósunk Münchenben vett fel néhány végtelenül felesleges tárgyat a helyi teozófiai főiskolán. Egészen pontosan csak egyvalaki tudott erről a múlt ködébe veszett hátborzongató napról: Dr. Prof. Herbert Grönemeyer lélekbúvár, aki Hegel öreg napjaiban a filozófus zilált idegeit próbálta (csekély sikerrel) kiegyengetni.

Grönemeyer professzor havi egy alkalommal kereste fel Hegelt, de a feldúlt tudós ilyenkor kulcsra zárta a könyvtárszobájának ajtaját, és nem engedett semmiféle könyörgésnek, még a Frau Margarethe által csábosnak vélt hangon felkínált dupla adag ürühús sem tudta meggyőzni, hogy nyissa ki az ajtót. De Grönemeyer professzort sem akármilyen fából faragták, nemhiába végezte el mindössze 17 és fél év alatt a méltán híres ulm-i Lélektani Intézet ötéves kurzusát! A módszere egyszerű volt, de hatásos: letelepedett Hegel könyvtárszobájának bezárt ajtaja előtt, megköszörülte a torkát, majd hármat kopogott a zárt ajtón:

"Hegel mester, XIII. Pius pápa szeretné Önt felkérni egy új tanulmány megírására, az egyház történetének rövid összefoglalása témakörében!"

A könyvtárszobából egy hangos horkanás hallatszott, majd izgatott motoszkálás szűrődött ki.  Jegyzetlapok suhogását, tintatartók csörömpölését, és sietős csoszogást lehetett hallani.

"Mein Gott... az egyház történetének rövid összefoglalása?... XIII. Pius pápa felkérésére?... das ist ja fantastisch!..."

"Az bizony, Hegel mester!"

"Elég...khm... ach so... elég lesz 1200 oldal?"

"Bőven elég, Hegel mester! Viszont csak akkor adhatom oda a megbízólevelet, ha előbb válaszol pár kérdésemre!"

Ezzel a kétségtelenül olcsó és átlátszó trükkel Grönemeyer professzornak mindig sikerült rávennie Hegelt, hogy a zárt ajtón keresztül kommunikáljanak. Így mindkét fél jól járt: Grönemeyer professzor még több anyagot gyűjthetett a "Bomlott elmék viselkedéskórtana" című disszertációjához, Hegel pedig az új megbízás okozta örömmámorban úszhatott teljes öt percig - amíg agyából a lélekbúvár egyre személyesebb jellegű kérdései nyomán tökéletesen el nem illant XIII. Pius pápa, az 1200 oldalas rövid összefoglalás lehetőségével együtt.

Az egyik ilyen "ülésen" (és valóban ülés volt, mert a lélekbúvár a küszöbön ült a bezárt ajtó előtt) Grönemeyer professzornak sikerült kiszednie Hegelből, hogy életének utóbbi 36 évében miért irtózott bármiféle testi közelségtől. A Hegel által elmondott történet olyan szörnyűséges volt, hogy Grönemeyer professzor soha nem használta fel a disszertációjában, és a feljegyzést elásta a kertjében. Hogy most mégis napvilágot láthat a história, annak az az oka, hogy kétszáz évvel a történtek után, a múlt hét kedden Grönemeyer professzor ükunokájának kutyája, Theo, elfelejtette hogy hová ásta el a csontot, amelyet a konyhából csent el. Csak ásott, ásott, míg egyszer csak egy megsárgult dosszié került elő a gödörből. Theo csalódott ugatására (ugyanis a keresett csont velőscsont volt, és kezdte belátni, hogy milyen butaság volt elásni, ahelyett hogy azonnal elropogtatta volna) Grönemeyer professzor ükunokája kijött a kertbe, és érdeklődve lapozott bele a sáros, rongyos, gót betűkkel írt feljegyzésbe. Miután világszerte köztudott, hogy én vagyok Hegel méltó szellemi örököse, ezért a rég elporladt lélekbúvár ükunokája haladéktalanul felvette velem a kapcsolatot, és feljegyzés hamarosan megérkezett hozzám. Így most végre mindenki megtudhatja, hogy mi volt az a borzalmas esemény, amely Hegel ifjúkorában megesett.

Mindenki tudja rólam, hogy szívemmel-lelkemmel az emberiség szolgálatában állok (főleg ha jól megfizetik), ezért megkímélem az olvasóimat attól, hogy az eredeti, latin orvosi kifejezésektől hemzsegő feljegyzést tegyem közzé. Ehelyett saját szavaimmal foglalom össze, mi történt szerencsétlen filozófusunkkal Münchenben:

Az ifjú Hegel reményektől, valamint nagynénje sült kacsájától eltelten érkezett a bajor fővárosba. Egy olcsó kiadó szobát keresett, mielőtt elindult volna beiratkozni a teozófiai főiskolára, ahol felesleges tudásának tárházát kívánta még tovább bővíteni. Hegel már fiatalkorában sem volt gyakorlati elmének mondható, amit mi sem bizonyít jobban, hogy mindkét lábán ballábas bocskor volt, ezért vándorútja során a jobbkanyarokat tudta csak könnyen bevenni. Ha az ösvény balra kanyarodott, akkor csak botladozva és sasszézva tudta az útját folytatni. Ráadásul a jobb lábán hordott balos cipőjének a fűzője még Nürnberg után kioldódott, és mivel Hegel soha nem sajátította el a cipőkötés művészetét, ezért a bal lábával minden lépésénél egy félkört írt le kifelé, hogy ne lépjen rá a másik bocskorának kígyózó fűzőjére. Hogy ez a stratégia nem működött még olajozottan, arról a filozófus homlokán és szeme alatt éktelenkedő kék-zöld foltok tanúskodtak. Igaz, a szeme alatti foltot még sötétebbre festette a schwenningen-i mészáros ökle, aki nehezményezte, hogy vevőcsalogató kiabálását ("Tessék csak, vigyék a sonkát, friss és zamatos!") a tapasztalatlan Hegel betű szerint értelmezte, és fizetés nélkül sétált ki a boltból, egy hatalmas sonkát majszolva.

(Itt Grönemeyer professzor hosszasan kitért az ifjúkori dementia kórtanának ecsetelésére, amelyet most inkább mellőzünk.)

Hegel számos kaland után végül is megérkezett Münchenbe. De balszerencséjére minden fogadó tömve volt bőrnadrágos, részeg, kétliteres korsókat szorongató utazókkal, és egyetlen kiadó szoba sem akadt. Már késő este volt, amikor a magában motyogó ifjú filozófus a város szélén, egy erdei ösvény mellett magányosan álló kertes házhoz ért. A kertkapun belépve, még egy utolsó alkalommal megbotlott és elesett a jobb bocskorának lelógó fűzőjében, majd négykézlábról nagy nehezen felemelkedve (és fejét beverve a "Zimmer frei" táblába) bekopogtatott a vastag tölgyfaajtón. Ha tudta volna, mi vár rá itt, akkor két balos bocskora ellenére is nyílegyenesen visszarohant volna az erdei ösvényen... De nem tudta, és a végzet már forralta a boszorkánykonyhájában a szörnyű eseményeket...

A házból motoszkálás és szuszogás hallatszott, majd a tölgyfaajtó nyikorogva kinyílt. Hegel kigúvadó szemei egy legalább 150 kilós, de ennek ellenére lenge öltözéket viselő nőt láttak maguk előtt.

"Mi tetszik?" - kérdezte a nő, miközben testén a hájrétegek még továbbra is vadul hullámoztak az ajtónyitás lendületétől.

"Ööööö... ach so... szállást keresek!" - szólt Hegel, és hipnotizálva meredt a nő tripla tokájára.

"Na, hát akkor kerülj beljebb, cukipofa!! Jaj, de félénk vagy! Gyere már közelebb!" - fuvolázta a hájtömeg. Hegel magában egy futó gondolatot ajándékozott annak a lehetőségnek, hogy az "Ételízesítők pozitivisztikus szerepe az emberi arc de facto beburkolása során" című rövid tanulmány talán eséllyel láthatna napvilágot a "Rundschau der Theologie" című kőnyomatos folyóiratban, és meggondolatlanul belépett a dohos előszobába. Ezt nem kellett volna tennie! Fogalma sem volt róla, hogy kihez vetette el a balsorsa. A düledező erdőszéli házban lakó, lenyűgözően kövér nőnek a neve Isolde volt, de a város suhancai "Moby Dick"-nek csúfolták, és kavicsokkal dobálták, ha a hájpacni nagy ritkán elhagyta otthonát egy talicskával (amelybe a baromfivészben kimúlt csirke-tetemeket dobálta gyűjtőkörútja során).

A későbbi események szempontjából fontos tudnunk, hogy Bajorország leghájasabb nőnemű teremtményéhez férfi utoljára akkor ért, amikor a pap megfeszített  izmokkal a keresztvíz alá tartotta az akkor még csak félmázsás, kétéves kislányt. Az ébren töltött idejének nagy részében táplálékra vadászó nő onnantól kezdve csak reménykedett, hogy egyszer érte is eljön a szőke herceg fehér lovon. Később már egy gyalogos huszárral is beérte volna. Még később pedig már a mosdatlan piócás emberrel is, aki néha elhaladt a háza mellett. És amikor Hegel bekopogott hozzá, akkor pontosan tudta: ilyen esélye nem lesz még egy.

Hegel egyszer csak egy vasmarkot érzett a csuklója köré fonódni. "Gyere te kis huncut!!" süvöltötte a müncheni Moby Dick, és néhány szobán átrángatta a meglepődött filozófust, majd a szalmából összetákolt ágyra lökte, és egy hatalmas csattanással maga is mellévetődött. A vágytól tökéletesen elvakult amazon teljes erővel belenyomta Hegel fejét a két melle közé, amelyek gyakorlatilag a még fel nem fedezett 4. dimenziót alkották, majd izgatónak szánt, de csak hagymaillatot árasztó „Csókolj te vadállat!” kiáltásokat visított a rémült tudós fülébe.

Hegel remegő szájszélének mozdulatait félreértve, Isolde húsos ajkai ekkor ellenállhatatlannak remélt mosolyra húzódtak (és bizonyos szempontból valóban ellenállhatatlan volt ez a mosoly: Napóleon teljesen felszerelt lovasezrede is sarkon fordult volna, és teljes vágtában Szibéria felé menekült volna, ha ezt a mosolyt meglátták volna), foghíjas szájában még a reggel bekebelezett romlott báránycomb maradványai voltak megfigyelhetők a nyálhidakon keresztül, és nőiesnek vélt, de kimondottan bariton hangon azt lehelte a pánikba esett Hegel fülébe: „Majd leszek én felül, fogadjunk, hogy úgy szereted a legjobban...”. Ezzel perzselő vágyat kívánt ébreszteni a rémülten hápogó áldozatban, de csak Hegel fülcimpáját perzselte le a hektoliterszámra kiáradó forró levegő, amely a 4 adag chilis bab két falásra történő elfogyasztásától az olvadt fém hőfokán érkezett meg, és még egy 40 centis ólomlemez sem védhetett volna meg tőle. „Én leszek a törékeny cowboy-girl, és te meg a szilaj bika, ugye jó lesz?” Hegel gondolatban végigszaladt a törött bordák, beszakadt lép, szétzúzott medencecsont, elszorult tüdő és eltorlaszolt légutak listáján. Moby Dick húsos sonkáinak egyetlen, de annál energikusabb mozdulatával lesöpörte az ágyról a korábban tévedésből (és túlzott éhségből) kettéharapott kanári tetemét, és egy mozdulattal leszakította magáról az XXXXXXXL-es otthonkát, miközben torkából elképesztő hangerővel tört fel az „Azt csinálsz velem, amit csak akarsz!” kiáltás...

(Ez az a pont, ahol Grönemeyer professzor feljegyzései egyre szakadozottabbá válnak, és egyre több latin kifejezést tartalmaznak, amelyek itt már többnyire fizikai sérüléseket írnak le.)

A borzalmas éjszaka szinte örökkévalóságnak tűnt Hegel számára. Még 36 évvel később is elcsuklott a hangja, amikor Grönemeyer professzornak tollba mondta a végzetes nap történeteit. Hogy pontosan mi történt az otthonka letépését követően, az már sohasem fog kiderülni, mert ekkor Hegel könyvtárszobájából velőtrázó zokogás hallatszott: "Nem tudom elmondani... túl szörnyű!!". Csak annyit tudunk a következményekről, hogy Hegel másnap egy ökrösszekéren aléltan fekve hagyta el Münchent, és soha többet nem tért vissza ebbe a városba. A teozófiai főiskolát levelező tagozaton végezte el, nagy bánatára a főiskola professzorainak, hiszen Hegel egy-egy levele minimum 200 oldalas volt, míg a záróvizsgára egy 1400 oldal terjedelmű dolgozatot nyújtott be. De ez már egy másik történet.