De nem csak Frau Margarethe rettenetes csúnyasága okozta, hogy Hegel irtózott házvezetőnőjétől. Kevesen tudnak arról a borzalmas esetről, amely még Hegel fiatalkorában történt, amikor szobatudósunk Münchenben vett fel néhány végtelenül felesleges tárgyat a helyi teozófiai főiskolán. Egészen pontosan csak egyvalaki tudott erről a múlt ködébe veszett hátborzongató napról: Dr. Prof. Herbert Grönemeyer lélekbúvár, aki Hegel öreg napjaiban a filozófus zilált idegeit próbálta (csekély sikerrel) kiegyengetni.

Grönemeyer professzor havi egy alkalommal kereste fel Hegelt, de a feldúlt tudós ilyenkor kulcsra zárta a könyvtárszobájának ajtaját, és nem engedett semmiféle könyörgésnek, még a Frau Margarethe által csábosnak vélt hangon felkínált dupla adag ürühús sem tudta meggyőzni, hogy nyissa ki az ajtót. De Grönemeyer professzort sem akármilyen fából faragták, nemhiába végezte el mindössze 17 és fél év alatt a méltán híres ulm-i Lélektani Intézet ötéves kurzusát! A módszere egyszerű volt, de hatásos: letelepedett Hegel könyvtárszobájának bezárt ajtaja előtt, megköszörülte a torkát, majd hármat kopogott a zárt ajtón:

"Hegel mester, XIII. Pius pápa szeretné Önt felkérni egy új tanulmány megírására, az egyház történetének rövid összefoglalása témakörében!"

A könyvtárszobából egy hangos horkanás hallatszott, majd izgatott motoszkálás szűrődött ki.  Jegyzetlapok suhogását, tintatartók csörömpölését, és sietős csoszogást lehetett hallani.

"Mein Gott... az egyház történetének rövid összefoglalása?... XIII. Pius pápa felkérésére?... das ist ja fantastisch!..."

"Az bizony, Hegel mester!"

"Elég...khm... ach so... elég lesz 1200 oldal?"

"Bőven elég, Hegel mester! Viszont csak akkor adhatom oda a megbízólevelet, ha előbb válaszol pár kérdésemre!"

Ezzel a kétségtelenül olcsó és átlátszó trükkel Grönemeyer professzornak mindig sikerült rávennie Hegelt, hogy a zárt ajtón keresztül kommunikáljanak. Így mindkét fél jól járt: Grönemeyer professzor még több anyagot gyűjthetett a "Bomlott elmék viselkedéskórtana" című disszertációjához, Hegel pedig az új megbízás okozta örömmámorban úszhatott teljes öt percig - amíg agyából a lélekbúvár egyre személyesebb jellegű kérdései nyomán tökéletesen el nem illant XIII. Pius pápa, az 1200 oldalas rövid összefoglalás lehetőségével együtt.

Az egyik ilyen "ülésen" (és valóban ülés volt, mert a lélekbúvár a küszöbön ült a bezárt ajtó előtt) Grönemeyer professzornak sikerült kiszednie Hegelből, hogy életének utóbbi 36 évében miért irtózott bármiféle testi közelségtől. A Hegel által elmondott történet olyan szörnyűséges volt, hogy Grönemeyer professzor soha nem használta fel a disszertációjában, és a feljegyzést elásta a kertjében. Hogy most mégis napvilágot láthat a história, annak az az oka, hogy kétszáz évvel a történtek után, a múlt hét kedden Grönemeyer professzor ükunokájának kutyája, Theo, elfelejtette hogy hová ásta el a csontot, amelyet a konyhából csent el. Csak ásott, ásott, míg egyszer csak egy megsárgult dosszié került elő a gödörből. Theo csalódott ugatására (ugyanis a keresett csont velőscsont volt, és kezdte belátni, hogy milyen butaság volt elásni, ahelyett hogy azonnal elropogtatta volna) Grönemeyer professzor ükunokája kijött a kertbe, és érdeklődve lapozott bele a sáros, rongyos, gót betűkkel írt feljegyzésbe. Miután világszerte köztudott, hogy én vagyok Hegel méltó szellemi örököse, ezért a rég elporladt lélekbúvár ükunokája haladéktalanul felvette velem a kapcsolatot, és feljegyzés hamarosan megérkezett hozzám. Így most végre mindenki megtudhatja, hogy mi volt az a borzalmas esemény, amely Hegel ifjúkorában megesett.

Mindenki tudja rólam, hogy szívemmel-lelkemmel az emberiség szolgálatában állok (főleg ha jól megfizetik), ezért megkímélem az olvasóimat attól, hogy az eredeti, latin orvosi kifejezésektől hemzsegő feljegyzést tegyem közzé. Ehelyett saját szavaimmal foglalom össze, mi történt szerencsétlen filozófusunkkal Münchenben:

Az ifjú Hegel reményektől, valamint nagynénje sült kacsájától eltelten érkezett a bajor fővárosba. Egy olcsó kiadó szobát keresett, mielőtt elindult volna beiratkozni a teozófiai főiskolára, ahol felesleges tudásának tárházát kívánta még tovább bővíteni. Hegel már fiatalkorában sem volt gyakorlati elmének mondható, amit mi sem bizonyít jobban, hogy mindkét lábán ballábas bocskor volt, ezért vándorútja során a jobbkanyarokat tudta csak könnyen bevenni. Ha az ösvény balra kanyarodott, akkor csak botladozva és sasszézva tudta az útját folytatni. Ráadásul a jobb lábán hordott balos cipőjének a fűzője még Nürnberg után kioldódott, és mivel Hegel soha nem sajátította el a cipőkötés művészetét, ezért a bal lábával minden lépésénél egy félkört írt le kifelé, hogy ne lépjen rá a másik bocskorának kígyózó fűzőjére. Hogy ez a stratégia nem működött még olajozottan, arról a filozófus homlokán és szeme alatt éktelenkedő kék-zöld foltok tanúskodtak. Igaz, a szeme alatti foltot még sötétebbre festette a schwenningen-i mészáros ökle, aki nehezményezte, hogy vevőcsalogató kiabálását ("Tessék csak, vigyék a sonkát, friss és zamatos!") a tapasztalatlan Hegel betű szerint értelmezte, és fizetés nélkül sétált ki a boltból, egy hatalmas sonkát majszolva.

(Itt Grönemeyer professzor hosszasan kitért az ifjúkori dementia kórtanának ecsetelésére, amelyet most inkább mellőzünk.)

Hegel számos kaland után végül is megérkezett Münchenbe. De balszerencséjére minden fogadó tömve volt bőrnadrágos, részeg, kétliteres korsókat szorongató utazókkal, és egyetlen kiadó szoba sem akadt. Már késő este volt, amikor a magában motyogó ifjú filozófus a város szélén, egy erdei ösvény mellett magányosan álló kertes házhoz ért. A kertkapun belépve, még egy utolsó alkalommal megbotlott és elesett a jobb bocskorának lelógó fűzőjében, majd négykézlábról nagy nehezen felemelkedve (és fejét beverve a "Zimmer frei" táblába) bekopogtatott a vastag tölgyfaajtón. Ha tudta volna, mi vár rá itt, akkor két balos bocskora ellenére is nyílegyenesen visszarohant volna az erdei ösvényen... De nem tudta, és a végzet már forralta a boszorkánykonyhájában a szörnyű eseményeket...

A házból motoszkálás és szuszogás hallatszott, majd a tölgyfaajtó nyikorogva kinyílt. Hegel kigúvadó szemei egy legalább 150 kilós, de ennek ellenére lenge öltözéket viselő nőt láttak maguk előtt.

"Mi tetszik?" - kérdezte a nő, miközben testén a hájrétegek még továbbra is vadul hullámoztak az ajtónyitás lendületétől.

"Ööööö... ach so... szállást keresek!" - szólt Hegel, és hipnotizálva meredt a nő tripla tokájára.

"Na, hát akkor kerülj beljebb, cukipofa!! Jaj, de félénk vagy! Gyere már közelebb!" - fuvolázta a hájtömeg. Hegel magában egy futó gondolatot ajándékozott annak a lehetőségnek, hogy az "Ételízesítők pozitivisztikus szerepe az emberi arc de facto beburkolása során" című rövid tanulmány talán eséllyel láthatna napvilágot a "Rundschau der Theologie" című kőnyomatos folyóiratban, és meggondolatlanul belépett a dohos előszobába. Ezt nem kellett volna tennie! Fogalma sem volt róla, hogy kihez vetette el a balsorsa. A düledező erdőszéli házban lakó, lenyűgözően kövér nőnek a neve Isolde volt, de a város suhancai "Moby Dick"-nek csúfolták, és kavicsokkal dobálták, ha a hájpacni nagy ritkán elhagyta otthonát egy talicskával (amelybe a baromfivészben kimúlt csirke-tetemeket dobálta gyűjtőkörútja során).

A későbbi események szempontjából fontos tudnunk, hogy Bajorország leghájasabb nőnemű teremtményéhez férfi utoljára akkor ért, amikor a pap megfeszített  izmokkal a keresztvíz alá tartotta az akkor még csak félmázsás, kétéves kislányt. Az ébren töltött idejének nagy részében táplálékra vadászó nő onnantól kezdve csak reménykedett, hogy egyszer érte is eljön a szőke herceg fehér lovon. Később már egy gyalogos huszárral is beérte volna. Még később pedig már a mosdatlan piócás emberrel is, aki néha elhaladt a háza mellett. És amikor Hegel bekopogott hozzá, akkor pontosan tudta: ilyen esélye nem lesz még egy.

Hegel egyszer csak egy vasmarkot érzett a csuklója köré fonódni. "Gyere te kis huncut!!" süvöltötte a müncheni Moby Dick, és néhány szobán átrángatta a meglepődött filozófust, majd a szalmából összetákolt ágyra lökte, és egy hatalmas csattanással maga is mellévetődött. A vágytól tökéletesen elvakult amazon teljes erővel belenyomta Hegel fejét a két melle közé, amelyek gyakorlatilag a még fel nem fedezett 4. dimenziót alkották, majd izgatónak szánt, de csak hagymaillatot árasztó „Csókolj te vadállat!” kiáltásokat visított a rémült tudós fülébe.

Hegel remegő szájszélének mozdulatait félreértve, Isolde húsos ajkai ekkor ellenállhatatlannak remélt mosolyra húzódtak (és bizonyos szempontból valóban ellenállhatatlan volt ez a mosoly: Napóleon teljesen felszerelt lovasezrede is sarkon fordult volna, és teljes vágtában Szibéria felé menekült volna, ha ezt a mosolyt meglátták volna), foghíjas szájában még a reggel bekebelezett romlott báránycomb maradványai voltak megfigyelhetők a nyálhidakon keresztül, és nőiesnek vélt, de kimondottan bariton hangon azt lehelte a pánikba esett Hegel fülébe: „Majd leszek én felül, fogadjunk, hogy úgy szereted a legjobban...”. Ezzel perzselő vágyat kívánt ébreszteni a rémülten hápogó áldozatban, de csak Hegel fülcimpáját perzselte le a hektoliterszámra kiáradó forró levegő, amely a 4 adag chilis bab két falásra történő elfogyasztásától az olvadt fém hőfokán érkezett meg, és még egy 40 centis ólomlemez sem védhetett volna meg tőle. „Én leszek a törékeny cowboy-girl, és te meg a szilaj bika, ugye jó lesz?” Hegel gondolatban végigszaladt a törött bordák, beszakadt lép, szétzúzott medencecsont, elszorult tüdő és eltorlaszolt légutak listáján. Moby Dick húsos sonkáinak egyetlen, de annál energikusabb mozdulatával lesöpörte az ágyról a korábban tévedésből (és túlzott éhségből) kettéharapott kanári tetemét, és egy mozdulattal leszakította magáról az XXXXXXXL-es otthonkát, miközben torkából elképesztő hangerővel tört fel az „Azt csinálsz velem, amit csak akarsz!” kiáltás...

(Ez az a pont, ahol Grönemeyer professzor feljegyzései egyre szakadozottabbá válnak, és egyre több latin kifejezést tartalmaznak, amelyek itt már többnyire fizikai sérüléseket írnak le.)

A borzalmas éjszaka szinte örökkévalóságnak tűnt Hegel számára. Még 36 évvel később is elcsuklott a hangja, amikor Grönemeyer professzornak tollba mondta a végzetes nap történeteit. Hogy pontosan mi történt az otthonka letépését követően, az már sohasem fog kiderülni, mert ekkor Hegel könyvtárszobájából velőtrázó zokogás hallatszott: "Nem tudom elmondani... túl szörnyű!!". Csak annyit tudunk a következményekről, hogy Hegel másnap egy ökrösszekéren aléltan fekve hagyta el Münchent, és soha többet nem tért vissza ebbe a városba. A teozófiai főiskolát levelező tagozaton végezte el, nagy bánatára a főiskola professzorainak, hiszen Hegel egy-egy levele minimum 200 oldalas volt, míg a záróvizsgára egy 1400 oldal terjedelmű dolgozatot nyújtott be. De ez már egy másik történet.

Felmerülhet a kérdés sokakban, hogy miért irtózott Hegel a házvezetőnője közeledésétől? A felületes szemlélő több mint elegendő magyarázatot talált volna erre már pusztán Frau Margarethe külsejéből kiindulva is, amely annyira riasztó volt, hogy a látvány a kifejlett elefántbikát is megugrasztotta volna, feltéve, ha a XIX. század elején lettek volna szabadon kóborló elefántbikák Nürnberg környékén. De nem voltak. Vagy talán azért nem voltak, mert Frau Margarethe megugrasztotta őket? Ez figyelemreméltó lehetőség, és Hegel bizonyára 2-300 oldalban tárgyalta volna ezt a kérdést, mondjuk "A kauzalitás problémakörének rövid kifejtése a Nürnberg környékéről empirikusan hiányzó elefántbikák kérdésében, valamint de facto nem létezésük összefüggése a fiktív megugrásukkal" címmel. Hegel előszeretettel használta a "rövid" jelzőt, ha az aktuális tanulmányát sikerült 500 oldal alatt tartania. Hozzáteszem, hogy nem sokszor sikerült. 

Egyszóval Frau Margarethe látványa szörnyűbb volt, mint egy vasúti szerencsétlenség. Borzalmasabb volt, mint Sven, a Táncoló Törpe élete a majomketrecben. Rettenetesebb volt, mint Karl Eugen hercegnek, Württemberg uralkodójának a fájdalma, amikor részeg kocsisa a vasalt kerekű, hatlovas hintóval épp az uralkodó bal nagylábujján állt meg, és a herceg velőtrázó ordítása ellenére békésen elaludt a bakon.

Mit lehet elmondani még Frau Margarethe ocsmányságáról? Ha a fenti sorok még nem győztek meg erről, kedves Olvasó, akkor hadd fogalmazzak így: Frau Margarethe leírhatatlanul, felülmúlhatatlanul, kibírhatatlanul és kimondhatatlanul csúnya volt. Olyannyira, hogy amikor megszületett egy elátkozott és zivataros napon, sok évvel történetünk előtt, egy Bergisch Gladbach környéki pajtában, és a bábaasszony bevált mozdulatokkal pólyába tekerte, majd a kis Margarethe arcába tekintett, akkor azonnal holtan esett össze. Esése közben a poronty kiperdült élettelen kezei közül, és a szintén a pajtában álldogáló, békésen kérődző tehén elé gurult.

Bertha (így hívták a tehenet, bár ő maga erről mit sem tudott) egész addig a napig úgy vélte, hogy élete nem is lehetne szebb ennél. Reggelente Frau Margarethe anyja egy háromlábú széket tett mögé, és kíméletesen megfejte. Utána egész nap a legelőn álldogált, és farkával kedélyesen hessegette el a bögölyöket, amelyek Bergisch Gladbach környékén amúgy sem csípnek annyira, mint például odébb, a Bad Homburg körüli lankákon. (Ezt Bertha egy másik tehéntől tudta, aki Bad Homburgban élt, majd később Frau Margarethe apja vette meg 79 pfennigért a Szent Lőrinc napi vásáron, 1741-ben. De ennek a másik tehénnek semmi köze a történetünkhöz, hiszen már Frau Margarethe születése előtt négy évvel levágták.) Így hát Bertha egészen eddig az elátkozott napig boldog és eseménytelen tehénéletet élt, amelybe korábban mindössze két dolog hozott izgalmat: pár évvel korábban egy bögöly repült a bal fülébe, és 17 percig bent zümmögött. Bertha ezt nagyon helytelenítette, és egy többtételes, igen hangos tehén-szimfóniát rögtönzött a mezőn. A másik felkavaró esemény Hans, a bika látogatása volt a pajtában. Hans már régóta kiszemelte magának Berthát, de esténként legnagyobb bánatára mindig a legelő szélén álló nyírfához kötötték, így a szabad mozgásban korlátozva volt. De egyszer a tehenészfiú ezt elmulasztotta megtenni, és Hans teleholdkor megjelent a pajtában, ahol Bertha éppen arról álmodott, hogy kint áll a legelőn, és egy különösen zamatos fűcsomóba harap bele. (Igen, a tehénálmokhoz nem kell álomfejtő könyv.) Bertha legnagyobb balszerencséjére farral előre volt bekötve a pajtában, így Hansnak nem kellett udvarlásra, virágcsokrokra, vacsorákra és tartalmatlan beszélgetésre pazarolnia az idejét. Bertha ezt az éjszakát még a böglyös kalandnál is sokkal élesebben őrizte emlékezetében (holott Hans látogatása nem tartott 17 percig).

De a fenti két esemény óta már több év telt el, amikor a történetünk eljutott addig a vészterhes pillanatig, amelyben Frau Margarethe anyjára rájöttek a szülési fájdalmak a pajtában. A család már sok éve ebben a pajtában vegetált, hiszen Frau Margarethe apja állástalan hóhér volt. A pajta belső falát a bárdolatlan bakó szakmai karrierjének legdicsőbb pillanataira emlékeztető relikviák díszítették: egy őrgróf feje, akit házasságszédelgés miatt nyakaztak le, egy asszony feje, aki tyúkot lopott a Szent Lőrinc napi vásáron, és egy részeg kocsis feje, aki mindörökre megtanulta (bár ez a 'mindörökre' számára már csak két napot jelentett), hogy Karl Eugen herceg fájdalomküszöbe igen alacsony.

Mivel Frau Margarethe anyja hibbant volt, ezért neki még korlátozottabbak voltak az elhelyezkedési lehetőségei. Végül jobb híján a bergisch gladbach-i füvesember alkalmazta próbaidőre, bogyógyűjtögetőnek. Ezt az állását a zavarodott némber még aznap este elvesztette, mivel egész nap egyetlen szem bogyót sem gyűjtött, ráadásul hisztérikus nevetgélésével az idegeire ment a többi bogyógyűjtögetőnek is. Így hát a születendő Frau Margarethe felcseperedvén egyértelműen elsőgenerációs értelmiséginek számított, feltéve persze, hogy a Hegel könyvtárszobájában való söprögetés, az ürühús beszerzése, a tükörtojás megsütése, és a piacon való pletykálkodás értelmiségi munkának számít. (Frau Margarethe szerint igen.) 

De ne csak rosszat mondjunk Frau Margarethe családjáról! Nagyon összetartó família volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Frau Margarethe apja, a kényszernyugdíjazott hóhér, a saját húgát vette el feleségül, a dilinyós ex-bogyógyűjtögetőt, aki már eleve sült bolondnak született, de a szakmai önéletrajzán található sokéves lyuk okozta érzelmi trauma hatására csak felejtett, és hisztérikus nevetgélés helyett már csak torokhangú morgásokkal kommunikált a külvilággal. Frau Margarethe apja valóban családszerető volt. Éppen ezért nagy súlyt helyezett arra is, hogy a háromtagú család (azaz ő maga, azonkívül a hibbant felesége, aki hasában Frau Margarethe-t hordozta, valamint a pajta végében kérődző Bertha) egyik tagja se érezhesse, hogy kevesebb szeretetet kap a többieknél. Így egyik éjjel, amikor Frau Margarethe anyja nem érkezett haza (gyakran elcsavargott, és ilyenkor a bergisch gladbach-i füvesember sokkal kevesebb bogyóval kellett hogy beérje), akkor a garatra már alaposan felöntött hóhér az alvó Berthát környékezte meg (aki éppen arról álmodott, hogy kint áll a legelőn, és egy különösen zamatos fűcsomóba harap bele). Bertha nem ébredt fel az eseményekre, és ez először kínos érzéseket keltett Frau Margarethe apjában a saját férfiúi képességeivel kapcsolatban, de aztán a hóhérok jellegzetes legyintő kézmozdulatával kísérve (ugyanazzal, amellyel annak idején vajpuhán szelte le az elítélt fejét) úgy döntött, hogy bár látszólag Bertha nem élvezte eléggé az aktust, de ennek ellenére továbbra is tartja magát a legénykori alapelvéhez, miszerint "amíg nem mondják azt, hogy nem voltam jó, addig jó voltam"! És mivel egész életében csak saját feleségével, valamint Berthával került közeli kapcsolatba (nem számítva egy fülledt, ám mégis játékos negyedórát az egyik lefejezett hullával, de azt nem szabad komolyan vennünk, hiszen akkor nagyon részeg volt), ezért Frau Margarethe apja élete végéig meg volt győződve róla, hogy ő a legügyesebb és legrafináltabb szerető az egész környéken, hiszen tény és való: sem az álmában is jámboran kérődző Bertha, sem a születésétől néma húga (és egyben felesége) nem mondott soha semmi rosszat a férfiúi kvalitásairól.

A Frau Margarethe családjával kapcsolatos részletes, ám szükségszerű kitérőt követően (amelyet egyébként Hegel nevetségesen rövidnek nevezett volna) nehéz szívvel kell beszámolnom arról, hogy mi történt akkor, amikor a pólyába bugyolált Frau Margarethe a bábaasszony élettelen kezéből Bertha, a tehén elé gurult. Bertha, akit a sors ezidáig talán túlságosan is elkényeztetett a stresszmentes életvitellel (bár Hans látogatása néha még eszébe jutott, ha a nyírfához kikötött, bosszúsan fújtató és a kötelét rángató izmos bikára vetődött a pillantása legelés közben), érdeklődve nézett le a piszkosfehér rongycsomóból kibomló csecsemőre. Szelíd tehénszemei egy pillanat leforgása alatt vérbe borultak. A tehénbőgés olyan erejű volt, hogy a pajta teteje több helyen beomlott. Bertha soha nem hallott dallamokat bőgött páni rémületében. (Több neves kutató váltig állítja, hogy az ifjú Beethoven, aki gyakran túrázott a közelben, innen vehette a c-moll (Sors) szimfónia bevezető taktusát.) A tehén teljes erőből megrántotta a kötelet, amellyel a pajta közepén álló fagerendához volt kötve. Az egészben az a legszomorúbb, hogy ez a fagerenda nem csupán Bertha biztonságos rögzítésére szolgált, hanem ez tartotta a pajta tetőszerkezetét is. A múlt idő használata itt nem véletlen, kedves Olvasó. Ha egy félelemtől megtízszereződött erejű tehén kirántja a tartóoszlopot, akkor nem várhatjuk el még a legjobb tetőszerkezettől sem, hogy csak úgy passzióból a levegőben maradjon. Ezúttal sem kellett újraírni a statikai tankönyveket. Az "összeomlott" szó még csak erőtlen próbálkozás annak leírásához, hogy mi történt a pajtával. Szerencsétlenség a szerencsétlenségben, hogy a pólyából kicsavarodott Frau Margarethe nyílegyenesen kigurult a nyitott ajtón, így ő volt az egyetlen, akit nem temettek maga alá a pajta nyírfagerendái. Az idillikus családi élet ezen a napon ért véget Bertha, valamint Frau Margarethe anyja és apja (aki egyben Frau Margarethe nagybátyja is lett volna) számára.

A csecsemő ezután a pajta romjai előtt gőgicsélve még számos halálos áldozatot és súlyos sérültet követelt (Karl Eugen herceg új kocsisa is miatta fordult bele az árokba), mígnem egy vak öregasszony meghallotta a gyermeksírást, és felnyalábolta Frau Margarethe-t. A lelencházba beszállított kisbaba még sok kalandon esett át aznap (sosem fordult még elő korábban, hogy a bergisch gladbach-i lelencházba egyetlen nap leforgása alatt háromszor kellett volna a halottkémet odahívni), de a lényeg az, hogy Frau Margarethe végül is felcseperedett. A vakok intézete örömmel vállalta a lelencház igazgatója kérésére a "lelencházunkban helyhiány miatt legnagyobb sajnálatunkra nem elhelyezhető bájos kisbaba" neveltetését. 

Azt hiszem, most már magad is könnyen beláthatod, kedves Olvasó, hogy Frau Margarethe borzalmasan csúnya volt.

Hegeltől legutóbb épp akkor búcsúztunk el, amikor szörnyű lázálmok közepette feküdt, köszönhetően Frau Margarethe különösen kegyetlenre sikerült látogatásának. A szerencsétlen filozófus hajnalig vergődött öntudatlanul, miközben az átélt sokk hatására bomlott elméjében egy kis ablak tárult ki, amely a távoli jövőbe engedett bepillantást. Ismeretlen tárgyakat, különös embereket, és egy furcsa, ezüstös, alsó végén lángnyelvet kilövellő hajót látott lecsukott szemhéja mögött.

Hegel hajnaltájt tért magához, gyertyát gyújtott, és átizzadtan, félrecsúszott hálósipkában odaült az íróasztalához. Sebtében lejegyezte látomásait, amelyek olyan különösek voltak, hogy saját maga számára is újszerű módon, színdarab formájában tudta csak megragadni a lázálma történéseit.  Lúdtolla sebesen szántotta a papírt. Nem gondolkozott, csak írt, ahogy frissiben emlékezett - a jövőre.

 A holdraszállás valós története

 (írta: G. W. F. Hegel, 1828)

Szereplők:

Neil Armstrong
Edwin Aldrin
Michael Collins
Irányítóközpontos

Játszódik 1969-ben, a világűrben

 Első felvonás

Armstrong: Központ? Az Apollo-11 holdközeli ellipszispályára állt!
Aldrin: (Collinsnak, súgva) Figyeled? Azt mondja, „központ”!… Mintha pizzát rendelne egy szállodai szobából… (vihogás)… ez nem komplett…
Collins: (vihog)
Irányítóközpontos: Ismételje meg, Apollo-11! Légköri zavarok vannak!
Armstrong: (hangosabban) Az Apollo-11 megérkezett a Holdhoz!!
Irányítóközpontos: Micsoda?… Ja!? Ezért kár volt felébresztenie. A TV-ben is maguk vannak, mindent pontosan látunk!
Armstrong: (félre) A fene fog nektek jelenteni… (a többiekhez fordulva) Mi az? Mit vihogtok?!
Collins: Izé… Edwin leette magát az űrtubusból!
Aldrin: Igen! Ez az átkozott mustár…
Armstrong: Na, fiúk. Itt az ideje hogy eldöntsünk valamit, amiről már az induláskor is vita volt. Most már nem halogathatjuk tovább.
Collins: Hogy ki alszik középen?
Aldrin: Dehogy, te fafej! Azt, hogy ki mehet a Holdra!
Armstrong: Mint tudjátok, a holdkomp csak kétszemélyes.
Collins: Hát azért beférne három ember is, ha összehúzzák magukat…
Aldrin: …Igen, ha nem lennél ilyen szörnyű kövér.
Collins: (felháborodva) Nem is vagyok kövér! Csak jó húsban vagyok. A mamám is mindig azt mondja!
Aldrin: Michael, jobb ha tőlem tudod: hájas vagy mint a disznó.
Collins: (bedühödve) Micsoda?! Hát vedd tudomásul…
Aldrin: Na, mondjad csak, Pufi!…
Collins: (vörös képpel) Hát ez mégiscsak sok!
Armstrong: (torkát köszörüli) Khm… fiúk, egy percre rám is figyelnétek? Mégiscsak egy történelmi pillanatban vagyunk… Ilyen baromságon képesek vagytok vitatkozni, a Hold felszínétől 12 km-re?!
Collins: Bocs, főnök.
Aldrin: Igazad van, Neil. Mindjárt folytathatjuk, csak leszólok a Földre. (felkapja a mikrofont) Houston! Itt az Apollo-11!
Collins: (félre) Na, ILYEN a szabályszerű bejelentkezés.
Aldrin: (a mikrofonba) Rendkívüli helyzet van, fiúk! Figyeltek?
Irányítóközpontos: (ijedten) Mi a gond, Apollo? (izgatottan hadonászik, hogy az irányítóközpontban mindenki figyeljen)
Aldrin: Be kell jelentenünk valamit!
Irányítóközpontos: (izgatottan) Mit?! Mit?!
Aldrin: Houston, be tudtok kapcsolni minket élő adásba?
Irányítóközpontos: (sietve) Egy pillanat! Máris! (Lenyom néhány gombot a kapcsolótáblán.) Mondhatod, Edwin! Az egész világ titeket hall most!
Aldrin: Igen? Hát akkor közölnöm kell…… hogy Michael Collins olyan kövér, mint a disznó! HE-HE-HE! (eldobja a mikrofont, csak úgy rázkódik a röhögéstől)
Collins: (magából kikelve) Aldrin, olyan szemét vagy! (dulakodás kezdődik)
Armstrong: (ordítva, kidagadó erekkel) HAGYJÁTOK MÁR ABBA!!!
Collins és Aldrin: (ijedten befejezik a dulakodást)
Armstrong: Hol is tartottam? Ja, a holdraszállás. Szóval ma este dől el, hogy hármunk közül melyik kettő utazhat a holdkomppal a Hold felszínére…
Aldrin: (sóhajt) Jaj nekem. Remélem, ÉN mehetek.
Collins: Én is nagyon szeretnék! Mindent megtennék érte!
Armstrong: …A harmadik pedig itt fog keringeni az űrhajóban, 12 km-re örök álmától, tudván hogy azt többé soha nem érheti el! Ah-ah-ah-ah !!! (sátáni kacaj)

(Függöny)
 

 Második felvonás

(másnap, a holdkompban, a Hold felé közelítve)

Armstrong: Örülök, hogy ilyen megfontolt és józan döntést hoztunk a férőhelyek elosztásáról.
Aldrin: (bólogat) Hát igen, végül is nem jöhettünk mindhárman. Nincs elég hely a holdkompban!
Armstrong: Úgy ahogy mondod, Edwin!
Collins: (nincs jelen, rádión szól közbe, az anyaűrhajóból, mondatait recsegések szakítják meg időnként) …Micsoda disznóság, ultin dönteni el ilyen fontos kérdést! Hogy azt a ………. (recsegés) ….annak a két mázlista hülyének!
Aldrin: (Armstrongnak) Michael barátunk nem tűnik elégedettnek a döntéssel kapcsolatban…
Armstrong: Te is úgy hallod? Én is!
Collins: …..(recsegés) ……hát tehetek róla, hogy két makk hetesem is volt?! Most itt rohadhatok ebben a …………….. (recsegés) …….űrhajóban, ezek a szemetek meg mennek a Holdra szórakozni!…
Aldrin: Maradj csöndben, Pufi! Inkább figyelj arra, hogy be ne surranjon valaki az űrhajó ajtaján, amíg mi távol vagyunk. He-he-he!! (oldalba böki Armstrongot)
Armstrong: (röhögve) Jól beszélsz, Edwin!
Irányítóközpontos: (rádión, a Földről) Apollo-11, itt Houston! Hogy állnak a dolgok?
Collins: Á, szar ez az egész!... (recsegés)
Irányítóközpontos: (ingerülten) Nem magát kérdeztem, Michael! Amerika két hősére vagyunk kíváncsiak! Az egész világ rájuk figyel most!
Collins: Hősők, mondhatom, nagyon jó! Csak azért, mert náluk volt több ász?!………(recsegés) ………… És én mi vagyok akkor?!
Aldrin: Egy kövér sertés!
Armstrong: (törkát köszörüli) Khm… ööö… egy nagy lépés az… ööö… emberiségnek - -
Aldrin: Te agyalágyult, ezt majd akkor kell, ha kilépünk a Holdra!
Armstrong: (zavartan) Ja? Tényleg! Kicsit kábult vagyok ma. Reggel bevettem 2 Daedalont, mert nem szoktam bírni az utazást…
Irányítóközpontos: Oké fiúk, most pedig üljetek át a kézi irányítópulthoz. Az automatika 30 másodpercen belül átadja az irányítást. Mostantól finom mozdulatokra van szükség. Ne feledjétek, a holdfelszín már csak 150 m-re van!
Aldrin: Jaj de jó! Erre vártam! A játékteremben a srácok mindig is ’Killer’-nek hívtak!… (elkezdi összevissza nyomogatni a gombokat, meghúz néhány kart) … dzsiúúú!…. dzsiúúú!……. bang-bang!……. dzsiúúú!…. dzsiúúúú!....

(a holdkomp elkezd iszonyú sebességgel össze-vissza keringeni)

Irányítóközpontos: (ijedten) Hé, fiúk?! Mi történt?
Aldrin: (belefeledkezdve) …Nesze!……. nesze!.…… itt is egy Tie-vadász!….. ugrás a hipertérbe!……. dzsiúúú…….. dzsiúúú….. most lelőttelek!........
Irányítóközpontos: Halló?! Apollo-11, elvesztettelek! Jelentkezz! Itt Houston, halló!
Armstrong: (lihegve a mikrofonhoz kúszik a teljesen ferdén álló padlón) Központ, ez megőrült!
Irányítóközpontos: Tessék?!
Collins: (kárörvendően) ..…..(recsegés) …… Mi van fiúk, na nem lett volna jobb 40-100 ultinál passzolni?….
Armstrong: (ordítva) EDWIN, HAGYD ABBA AZONNAL! (megpróbál feltápászkodni)
Irányítóközpontos: Apollo-11, jelentkezz! Apollo-11, jelentkezz!
Aldrin: Hát ez jólesett! Kilőttem az összes X Wing-et! (felkel az irányítópulttól)
Collins: ….Ejnye, csak nem zátonyra futottatok?….. He-he-he!!… (recsegés)
Armstrong: Edwin! Ezt SOHA többé ne csináld! Megértetted?!
Aldrin: De mi a gond, főnök?
Armstrong: Le leszel fokozva, ha visszaértünk a Földre!
Collins: (recsegés) ….HA visszaértek a Földre….
Irányítóközpontos: Mi volt ez, fiúk?! Meteorviharba kerültetek? Nagyon aggódtunk értetek…
Armstrong: (morcosan) Nem, csak Edwinre megint rájött!
Irányítóközpontos: Szedjétek össze magatokat! Megkezdődik a Leszállás! Történelmi pillanat!
Armstrong: (törkát köszörüli) Khm… ööö… egy nagy lépés az… ööö… emberiségnek...
Aldrin: (oldalba böki) Neil! Még NE! (az égre néz szenvedő arccal)
Armstrong: (motyogva) Jó, jó, tudom…

(Függöny)

Harmadik felvonás

(kicsivel később, a már a Holdra leszállt holdkomp lépcsőjén)

Armstrong: (elsőként lép ki a holdkompból) Ööööö…. khm… nagy lépés, emberek… ööö… khm… nagy emberek kis…
Aldrin: (mögötte megjelenik) (súgva) Kis lépés az embernek…
Armstrong: Ööö… kis lépés az embernek… ööö…...
Aldrin: (súgva) …nagy lépés az emberiségnek!…
Armstrong: …Ööö… nagy lépés… (zavarában előrelép, megcsúszik a lépcsőn, és fejjel előre lezuhan)
Aldrin: (félre) Úristen, ezt a marhát…
Armstrong: (arccal a Hold porában) …egy kis lépés… ööö…. egy nagy lépés… ööö… egy félrelépés…
Collins: (továbbra is rádión, az űrhajóból, gúnyosan) Huhu! Látlak a monitoron, Neil! Ez jó volt… (recsegés)
Aldrin: (lemegy a holdkomp lépcsőjén, felsegíti Armstrong-ot) (sziszegve) Ezt jól eltoltad! Nem lett volna elég 1 Daedalon?
Armstrong: (kótyagosan) He?!...
Aldrin: (legyint) Mindegy!

(eltávolodnak a holdkomptól, a Hold porában szökdécselve)

Aldrin: (hirtelen, üvöltve) HI MOM !!! (buta vigyorral integet a kamerába)
Irányítóközpontos: (lekapja a fejéről a fülhallgatót) Te állat! Majdnem megsüketültem!
Armstrong: (maga elé meredve) Hogy is volt?… egy nagy lépés…
Collins: (recsegés)… Hello fiúk! Mi újság odalenn?… Képzeljétek….. (recsegés)… ….megtaláltam a vörösborkészletet…
Aldrin: (megpördül) Micsoda?
Collins: (recsegés)… Most már nem is bánom ezt a kurva Holdat !! (énekel, rekedt hangon) …For he’s a jolly good fellow, for he’s a jolly good fellow… (csuklás) …for he’s… – hukk! – a jolly… (csuklási rohamba fullad)
Armstrong: Edwin! Röpüljünk vissza az anyahajóhoz! Ez a barom NÉLKÜLÜNK akar berúgni!
Aldrin: Ja! (futni kezdenek vissza a holdkomp felé)
Irányítóközpontos: De…
Armstrong: Edwin, te vezethetsz! Nesze a slusszkulcs!
Irányítóközpontos: …fiúk…

(a holdkomp vadul rázkódva felemelkedik)

 (Függöny)

Hegel soha ki nem adott, tintapacáktól és rászáradt tükörtojástól alig olvasható kusza kéziratában az alábbiak találhatók 1828. február 5-i dátummal:

„5. Februar, 1828, Donnerstag

Frau Margarethe, a házvezetőnőm, különöseket tud kérdezni. Fertelmesen korlátolt nőszemély! Tessék, ma is mit kérdezett? (...Tényleg, mit is kérdezett?...) ... ja igen, azt kérdezte, hogy a Holdon is laknak-e emberek. Épp egy fontos és de facto lenyűgöző eszmefuttatásomban zavart meg, holott már majdnem megtaláltam, hogy min kezdtem gondolkodni. Vajon honnan vehet ilyen kérdéseket? Nekem gyanús, hogy a füvesembertől, akivel tegnap is kint suttogott az udvaron! Hogy fér ilyesmi a szűk koponyájába... méghogy a Holdon is laknak-e emberek...

Ezt a kérdést már siheder legényke koromban meghánytam-vetettem magamban, amikor Augsburgban teozófus-hallgató voltam (akármit is jelentsen ez a szó). Rögtön sejtettem, hogy itt valami nem stimmel. Hát hogyan is lakhatnak emberek a Holdon? Égbekiáltó fertelmes butaság ez, és ezt mindjárt be is bizonyítom empirikusan és pozitivisztikus alapon, valamint ha ez nem elég, akkor de facto is alátámasztom. Vegyük csak példának városunk dicső templomának a tornyát. Igen, a Sankt Jakobskirche tornyát, amelyre a könyvtárszobából rálátok... Nem mintha sokat néznék ki az ablakon. Ha jól belegondolok, az ablak ki sem volt nyitva 1809 óta, amikor is Frau Margarethe éppen szellőztetett, és a hirtelen léghuzam szétfújta az „Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften” jegyzeteit, amelyen akkor már de facto 6 éve dolgoztam. Összevissza röpültek a lapjaim! És ez a fertelmes perszóna csak úgy találomra felszedegette a lapokat, és az egész kupacot visszarakta az íróasztalomra.

Én ezalatt éppen az árnyékszéken senyvedtem, fertelmes rosszullétem volt az előző esti ürühústól. Minden ördögök öregapja, Belzebub csikarta a hasamat személyesen. Amikor a kiállt kínoktól elgyengülve visszavánszorogtam a könyvtárszobámba, és beleolvastam a jegyzeteimbe, mintha villám sújtott volna le. Hirtelen teljesen összeállt a kép! Az egész elméletem még soha nem volt ilyen világos. Most először értettem meg jómagam is! „Ach ja, ragyogó elme vagyok!” - gondoltam.

Frau Margarethe éppen ekkor jött vissza a portörlővel, és azt mondta: „Herr Professor, szétfú’ta a szél a’ irományait, de én összeszedtem, majdnem úgy ahogy voltak.” Ekkor láttam meg, hogy a legelső jegyzetlap alján a 617-es oldalszám éktelenkedik. Remegő kézzel lapoztam egyet, csak hogy porig sújtva lássam, hogy a következő lap a 84-es, ezt pedig, még nagyobb megdöbbenésemre, a 352-es lap követte. Én prez... precz... preci... pedáns ember vagyok, én mindig pontosan tudom, hogy minek hol a helye! Erről az előnyös tulajdonságomról egyébként fel is állítottam egy pozitivisztikus axiómát, amelyet most ide is másolok... ein Moment... (hol is lehet?...) (...felettébb különös...) ...ach nein, egyszóval most NINCS IDŐ ilyen másolgatásokra! Lényeg, hogy az „Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften” aznap, 1809-ben, az Utolsó Szellőztetés napján, hála fáradságot nem ismerő, sokéves megfeszített rendszerező és elmélkedő munkámnak, váratlanul logikailag és de facto is összeállt! És keresve sem találhattam volna ideálisabb kezdősorokat a művemhez, mint amit a 617-es oldalon varázslatos előrelátással váratlanul megtaláltam: „szubjektíve tehát ez szembemegy az objektivitással”.

Hol is tartottam? Megvan, a Sankt Jakobskirche tornya! Erre építem most fel a Hold lakhatóságát empirikusan is cáfoló elméletemet. Hát hogyan is lakhatnak emberek a Holdon amikor a Hold mindig kisebb, sőt de jure legtöbbször sokkal kisebb, mint a Sankt Jakobskirche toronycsúcsa, amelyre a könyvtárszobából rálátok!! És a Sankt Jakobskirche tornyában, fent a toronyszobában, csak Balthasar lakik, a hibbant harangozó. Meg Balthasar lánya, a jól megtermett Susanne. De Frau Margarethe váltig állítja, hogy Susanne nem is a lánya, hanem Balthasar vadházasságban él ezzel a fehércseléddel.

És hát könyörgök, ha a Sankt Jakobskirche tornyában csak Balthasar lakik, a hibbant harangozó, aki alig magasabb másfél méternél, akkor az ennél jóval kisebb Holdon mindössze egy nyolcvan centis ember férne el!! Ilyen kis embert pedig csak a kaiserslautern-i cirkuszban láttam 1799-ben. Úgy hívták, hogy Sven, a Táncoló Törpe. De ő egész biztosan nem lakik a Holdban, mert Frau Margarethe látta, hogy előadás után Svent a cirkuszsátor hátsó fertályánál bezárják a majomketrecbe, és a csimpánzok azonnal püfölni kezdték. Volt egy Sven feliratú bádogedény is a ketrecben, Frau Margarethe saját szemével látta! Így hát empirikusan kiindulhatunk abból, hogy Sven a ketrecben lakik, azaz de facto nem a Holdon. Így hát a Holdon nem lakhat senki! Fényes lángelme vagyok! Csak az a baj, hogy fertelmesen fáj a halántékom...

Várjunk csak, de mi a helyzet Balthasar, a hibbant harangozó lányával? Kérem, ez új megvilágításba helyezi a kérdést! Hiszen Sven-nek, a Táncoló Törpének is lehet szubjektíve egy lánya, és ez a fiktív lánygyermek, ha tényleg objektíve létezik, feltehetően nincs több ötven centinél, így hát lakhat a Holdon is! Elvégre gyakran maga Balthasar is szuszogva leereszkedik a Sankt Jakobskirche tornyából! Balthasar általában (de jure mindig) nyílegyenesen az Arany Postakocsiról elnevezett fogadó felé veszi az útját, ahonnan jóval később jön vissza, és már korántsem nyílegyenesen. Sőt, Frau Margarethe egyszer, amikor piacnapon ürühúsért ment, saját szemével látta Balthasart az árokparton aludni! És... és ilyen alkalmakkor a hájas Susanne lakik egyedül a toronyban! Íme hát a nagyszerű, valamint fényesen és empirikusan bizonyított elméletem, ó utókor: a Holdon vagy nem lakik senki, vagy Sven, a Táncoló Törpe lánya lakik ott, de facto Sven távollétében, aki a fertelmes majomketrecben senyved. Elmém olyan mécs, amely bevilágítja az emberiség sötétjét! Csak ne hasogatna úgy a homlokom...

De csitt, csoszogást hallok... csak nem Frau Margarethe jön be a vacsorámmal? Tegyük fel, hogy Frau Margarethe fog mindjárt bejönni. Empirikusan ez az elméletem egyszerűen bizonyítható: az elmúlt 33 évben... (egy pillanat, itt van a jegyzeteim között valahol...) (...ach so! megvan!)... az elmúlt 33 évben a könyvtárszobám ajtaja 60225-ször nyílt ki. És ebből 60222-szer Frau Margarethe jött be rajta! Így tehát pozitivisztikusan Frau Margarethe megjelenése valószínűsíthető ezúttal is. Már nyílik is az ajtó... és ez Frau Margarethe! Íme, a tudomány csodája, fényes elmém diadala!! Azt is megkockáztatom..."

(... itt a kusza jegyzetlapon egy hosszú átlós vonal teszi olvashatatlanná a következő szakaszokat)

"... facto, Frau Margarethe úgy látszik, már kiment a könyvtárszobámból. Vacsorát hozott. Ma ürühús volt. Miután megetetett, megint AZT csinálta velem. Mein Gott, borzasztó az élet... nagyon súlyos beteg lehetek. Gyakran vannak görcseim. Ez valami elipep... epiple... epilep... hidegrázással kapcsolatos fertelmes nyavalya lehet. Mindig ugyanúgy kezdődik! Frau Margarethe belém diktálja a fél adag ürühúst, majd azt mondja búgó hangon: „Herr Professor, eljött a’ ideje a lefekvésnek.” Ilyenkor én általában még a jegyzeteimet szeretném rendezgetni, de Frau Margarethe ellentmondást nem tűrő hangon azt mondja: "Ne legyen már o’an tartózkodó velem, Herr Professor.” Vagy néha ezt: „No most már té’lleg ideje a’ ágyba bújásnak.”

Ilyenkor kezdődnek mindig a fertelmes kínjaim. A bárdolatlan némber jéghideg kezeivel hozzám ér, és leveszi rólam a háziköntösömet. Én rúgkapálok, de Frau Margarethe vasmarokkal szorítja a csuklóimat, majd orvul gáncsot vet nekem... Mindketten az ágyra zuhanunk... nem, egyszerűen képtelen vagyok beszélni róla! Túl szörnyű...!

...Ma este rendkívül sokáig tartottak a gyötrelmeim. Utána csak aléltan feküdtem... lázálmokat is láttam. A Holdról álmodtam, és arról, hogy furcsa, maszkos emberek száguldanak a titokzatos égitest felé, különös, szivar alakú, csillogó hajóban, amelynek aljáról lángnyelv csap ki...”

Hegel látomásokkal teli lázálmának története hamarosan folytatódik. Stay tuned, be addicted!

Hogy kicsoda Hegel? Kedves olvasó, Hegel eddig számodra egy többszáz évvel ezelőtt élt, rizsporos parókás, jegyzeteit állandóan összekeverő bogaras és különc filozófus volt mindössze, aki a reggeli tükörtojás megevése alatt képes volt felállítani egy szövevényes világnézetet, ebédig nyolcszáz oldalt írt róla, uzsonnára megcáfolta, és estére már a teljes elmélet tökéletes ellentétét hozta létre, amelyet vacsora után az elfogyasztott ürücombbal együtt próbált megemészteni a kandalló előtt ülve. A cipőfűzőjét viszont csak házvezetőnője, az 55 éves vénlány, Frau Margarethe segítségével tudta bekötni. De erre ritkán volt szükség, mert Hegel életének utolsó 47 évében nemigen hagyta el a könyvtárszobáját.

Frau Margarethe olyan volt, mint a redőnyhúzó vas: hosszú, sovány, kemény és jéghideg. Ő vitt rendszert a zavarodott filozófus mindennapjaiba, de cserébe szexuálisan könyörtelenül kihasználta a való életben eligazodni képtelen tudóst. Amikor reggel csoszogva és csörömpölve behozta Hegelnek a tükörtojást, akkor a filozófus mindig összerezzent, és sercegő lúdtolla a keze önkéntelen ijedt mozdulata miatt hosszú átlós vonalat húzott kusza jegyzeteiben. Ezt Hegel később mindig az adott tétel cáfolatának vette, amikor a jegyzetei kisilabizálásának eleve reménytelen kísérleteit végezte. "Mein Gott, akkor még biztos tudtam, hogy miért húztam ki" - motyogta ilyenkor, és a világ Frau Margarethe tükörtojása miatt ezúttal is szegényebb lett egy brilliáns világnézeti adalékkal, például azzal kapcsolatban, hogy a banán hámozva jobb, mint héjával.

Szóval eddig csak ezt a Hegelt ismerted. De most új Hegel jelent meg a színen, aki az eredetinek semmiképp sem a reinkarnációja, hiszen életvidám, gyakorlatias, tehetséges, jóképű, erős és fiatal. Gondolatai úgy cikáznak, mint Valentino Rossi a MotoGP-ben, amikor a lekötörözött versenytársak mellett száguld el. Egy gondolkodó, aki a) tudja is, hogy mit miért mond és b) úgy fogalmazza meg, hogy mások is értsék. Baráti elme, aki segít eligazodni a világ dolgaiban. Napi örömforrás, hiszen amikor a munkahelyeden a főnököd háta mögött Hegel blogjára tévedsz, akkor egy másik, szebb világban találod magad elveszve - miközben az eredetileg rád bízott munkagép, amelyet az irodádból GPS-en keresztül a számítógépedről irányítasz, már rég túlszaladt a munkaterületen, és a vezérigazgató luxusautójából csinál gusztusos, 50x50x150 cm-es acélbálákat a parkolóban.

Az eredeti Hegel eszmefuttatásait valószínűleg nem sokan olvassák manapság. Én sem olvastam tőle... (ha jól belegondolok... egy pillanat... megvan!)... semmit. Viszont amikor a barátaimmal megyünk valahová, és elszáguld mellettünk egy feltuningolt, sportkipufogós, sötétített üveges szakadt verda, benne 4-5 kopasz, kigyúrt "fiatalemberrel", akkor ezt szoktuk mondani: "Na, ezek is sietnek, hogy még zárás előtt visszavigyék a könyvtárba Hegel Dialektikáját."

Bevezetőnek elég is ennyi, most már tudsz minden lényegeset. Folytatás hamarosan. Hegelnek mindenről van véleménye, és most kipakol. Stay tuned, be addicted!